-"Tudom, hogy idegesítő vagyok, mikor sokat beszélek a mentális egészségemről.

- Nem, nem vagy az.

- Kérlek, ne hazudj."

A mai világban már nem merünk a saját problémáinkról beszélni, mert a társaink elítélnek miatta. "Önsajnáltatónak" neveznek még akkor is, ha csak a kérdésükre válaszolsz. Kérdezem én, hogy akkor mégis miért tesszük fel azt a bizonyos "hogy vagy?" kérdést, ha valójában egyáltalán nem akarjuk hallgatni a másik hogylétét? 

Tudom, sokat tapasztaltam. Az embereknek nem számít, hogy hogyan vagy. Csak teljesíts. Csak tudj minden dolgozat kérdésre választ, csak tudd észben tartani, mikor, hol kell lenned. Tudj mindent, de hogy mentálisan mi a szitu odabent? Az senkit se zaklat. Csak csináld, amit elvárnak. 

Mikor még a problémáim kezdődtek, mindössze 13 éves voltam. Csak önsajnáltató elmebetegnek neveztek. Mert egy ennyi idősnek mégis mi baja lehet, eltört a barbie babája? Én pedig feltettem magamban a kérdést. 

Mitől lehet több egy felnőtt problémája, mint egy gyermeké? Miért fontosabb?

Ezekre azóta sem kaptam választ, de rájöttem valamire; a saját korosztályom sosem ért meg. Akárhányszor mondtam valami felnőtteset, csak röhögtek. Én pedig mentem szégyenkezni amiatt, mert érettebb vagyok. Sose értékeltek. Mindig lenéztek, bántottak lelkileg, fizikailag. Milliónyi bántalmazáson estem át már egészen kicsiként. 13 éves koromban kezdett el romlani az állapotom. 

Vagdosni kezdtem magamat, amire nem vagyok büszke. Volt olyan, mikor egyik osztálytársam rohant utánam a mosdóba, hogy ne öljem meg magamat. Annyira megaláztak a többiek, hogy már addig fajult a szitu, hogy ott, az iskola területén ejtettem vágásokat magamon. Ennek is meg lett az eredménye.

Elmebetegnek, idegbetegnek neveztek. Hogy igazuk volt-e? Lehet, de nagyon rosszul esett ezeket a szavakat hallani, és csak mélyebbre vitt minden hasonló megnyilvánulásuk. Majdnem megöltek. Már búcsúlevelet is írtam, de sosem voltam képes a halál útjára lépni. Mindig gyenge voltam hozzá. Még ehhez is gyenge.

A csalódásokat követte a fájdalom, a megpróbáltatások, a szenvedés. Mindig volt valami, ami miatt nem tudtam volna huzamosabb ideig boldog lenni. Bár az idők során megerősödtem, és holmi "ismeretlenek" már nem tudnak a halál kapujába csábítani, de a hozzám közel állók képesek erre. Túl könnyen. Akaratukon kívül is. 

Egy éve ismerkedtem meg a problémáim forrásával; a saját démonommal. Szebb nevén csak borderline személyiségzavarként emlegetjük. 

Nem vagyok ember. Egyszerűen nem tudom magamat ebbe a csoportba sorolni. Sokkal másabb vagyok az átlagtól. Időnként sokkal kedvesebb, bizakodóbb, reménytelibb, és hihetetlen, mennyi jóindulat, kedvesség, érzés folyik az ereimben. 

Viszont az is én vagyok, aki sírógörccsel pánikrohamot kapva éppen a falba veri a kezét, és abban reménykedik, hogy ettől rosszabb már nem lehet. 

Ki is vagyok én? Kik a többi borderlineosok?

Erre a kérdésre mi is kíváncsiak vagyunk, azt hiszem. Bennem immár több személyiség lapul, amik egyre jobban elkülönülnek egymástól, és ez talán érdekesnek tűnik, de borzalmas. Te hogy viseled, ha veszekednek veled? Gondolom nem túl jól. Elviselnéd, ha önmagaddal kellene veszekedned? Nem úgy, ahogyan most szoktál, hanem igazából...

A hangulatváltozásokról pedig ne is beszéljünk... Elviselni azt, hogy egy percen belül vagy komoly, sírsz, és mindezek mellé még röhögsz? A mellettem lévő ember is halálra ijed, és vita helyett inkább nyugtatni kezd. Olyan vagyok, mint valami ténylegesen pszichiátriára való elmebeteg. Nagyon durva mindezeket megélni.

Képzeld el, hogy eltöltesz 2 csodálatos napot. A legjobb emberekkel, a kedvenc helyeden, a kedvenc tevékenységeiddel, tényleg minden olyan mesebelien zajlik le. Aztán vége lesz, és neked vissza kell zuhannod a mindennapi unalmas, élettelen hétvégédbe. Majd elkezded a gondolataidat fürkészni és a tökéletes napokban hibát találsz. Csak EGYETLEN hibát, de találsz. Ezt követően pedig napokig ezen eszed magadat. Sírsz, szenvedsz, mert ott van egy hiba. A milliónyi boldogság eltűnik, és csak a hibát látod. Hiába akarsz ellenkezni, és próbálsz a jóra koncentrálni.. Egy démon ott van veled, és mondogatja a füledbe azt a negatív pillanatot, ami miatt mélyre csúszol. Mindig ott van. Mindenre emlékeztet, és olykor feltépi a már begyógyult sebeidet, hogy még nagyobbat rúghasson beléd; ez a borderline. 

Te pedig csak normális akarsz lenni, mint a többi ember. Mégis képtelen vagy rá. Mert ott van benned ez a démonnak keresztelt személyiségzavar, ami megkeseríti az életedet. 

Reménykedsz. Reménykedek. Reménykedünk. Ki akarok törni ebből a helyzetből, de betegesen félek attól, hogy teljesen megőrülök. A legtöbb pillanatban már mindent reménytelennek tartok, és a halál lebeg a szemem előtt, de nem hagyhatom itt a Páromat. Fontos dolgom van még a Földön.

Egyetlen megmentő erőm van Szerelmemen kívül; a REMÉNY. 

Remélni, hogy egyszer jobb lesz. Remélni, hogy nem kell majd gyógyszereken élni. Remélni, hogy legalább a Párom velem marad mindig. Reménykedni minden jóban, hasznosban. 

Mi is az élet?

Reménykedés. :)